12+12+
A németek egy részében gyűlölet és bosszúvágy dolgozik az első világháború után. A jobb- és a baloldal egyre hevesebb politikai csatározásai lőporos hordóvá változtatják a weimari köztársaságot, sok német szilárdan meg van győződve róla, hogy a lakosság alig 1%-át kitevő zsidók állnak az ország minden problémája – a morális hanyatlás, a kommunizmus és a gazdasági nehézségek – mögött. Mindez tökéletes táptalaja egy jövőbeni, az országot lavinaként maga alá temető erőszaknak…
Amikor 1923. november 9-én Hitler egy sikertelen puccsot követően börtönbe került és mozgalmát betiltották, senki nem gondolta, hogy ez az ember még főszereplő lehet az ország történelmében. Sőt, még az 1928-as választási eredmények alapján se lehetett sejteni, hogy a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt sikert arathat a közeljövőben. Hitler azonban erőszakos agitációval és a demokrácia toleranciájának kihasználásával néhány év múltán mégis magához ragadta a hatalmat.
Az 1920-as évek végén Németország forrong. Az eredetileg a gazdasági válság miatt kitört tüntetések rasszista és zsidóellenes jelleget vesznek, és a népharagot a nemzetiszocialisták a saját javukra fordítják. 1932-ben az NSDAP a legerősebb parlamenti párttá válik, és Hindenburg köztársasági elnök a konzervatív pártok segítségével a demokrácia maradékait is lerombolja.
A Reichstag 1933-as felgyújtását követően a nép és az állam védelmére hivatkozva Hitler hatályon kívül helyezi az alkotmány több – köztük a szólásszabadságra vonatkozó – cikkelyét. Ekkorra már megnyílnak az első koncentrációs táborok is, melyekbe eleinte „csak” a Führer politikai ellenlábasai kerülnek.
1934 októberében Hitler hatalma szilárd, kormánya erős kézzel irányítja a folyamatokat. A németek többsége támogatja a Führer nyíltan zsidóellenes politikáját, mi több, az 1938-as eviáni konferencián a részt vevő országok többsége közönyt mutat a Németországot elhagyni kényszerülő zsidó menekültekkel szemben. És a náci rezsim terrorja csak tovább fokozódik az 1938. november 9-i pogrom után.
1939 végén a Wehrmacht lerohanja Lengyelországot, a hadsereg mögött pedig az SS osztagai érkeznek, hogy megsemmisítsék a lengyel értelmiséget. Götz Aly történész így fogalmaz erről az időszakról: „Be kellett volna vonulni Németországba… meg kellett volna támadni Németországot!” De Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok habozott.
1941. június 22-én Hitler megtámadja a Szovjetuniót. Célja: Meggyengíteni Nagy-Britanniát Európában és életteret nyerni Keleten. Eközben a háború árnyékában a náci rezsim folytatja a „zsidó problémára” való „végső megoldás” kidolgozását. Tízezreket lőnek le, és már folynak a kísérletek a koncentrációs táborokban a gyilkolás még hatékonyabbá tételére.
A Reinhard-hadművelet célja ennél egyszerűbb és sötétebb nem is lehetett volna: minél több lengyel zsidót összegyűjteni és megsemmisíteni. A nácik ennek jegyében építették fel a belzeci, a sobibóri és a treblinkai haláltáborokat, ahol szisztematikusan, tízezrével mészárolták le az odahurcoltakat. Az auschwitzi koncentrációs táborban kissé más volt a helyzet: itt a haláluk előtt dolgoztatták is a rabokat, aminek az SS és a német ipar volt a haszonélvezője.
Miután minden hidat leromboltak maguk mögött a civilizáció felé, a nácik afféle kiterjesztett öngyilkosságba kezdtek – globális méretekben. Ebben az időben a hitleri terror már magukat a németeket is célba vette: a viszonylag kis létszámú Gestapo a másképp gondolkodók feljelentésére buzdította a lakosságot, így próbálva csírájában eltaposni minden ellenállási kísérletet.
1945-ben a háború a harctereken véget ért – a lelkekben azonban nem, a túlélők és a győztesek mindent megtettek a németek felelősségre vonásáért. A nemzetiszocializmussal való leszámolás ezzel együtt ambivalens volt, egy azonban biztos: az átélt pokol az emberiség védelmét szolgáló törvények megalkotására sarkallták a világot, a barbarizmussal vívott háború erősebbé tette a demokráciákat.
