MAUNA LOA, HAWAII – Sheyna Gifford lehajol, nagyot markol a vörös vulkáni salakba, és beleszagolva vesz egy mély levegőt.
A fizikus-újságíró Gifford most fejezett be egy egyedülálló Mars-misszió szimulációt, melynek keretében öt társával egy teljes évet töltött egy kétszintes kupolasátorban, 2500 méteres tengerszint feletti magasságban a Mauna Loa oldalában.
A csapat az előző év augusztusa óta most augusztus 28-án lépett ki először szkafander nélkül a szabadba. Az elmúlt 365 napban mindent együtt csináltak: együtt dolgoztak, együtt főztek, együtt szórakoztak és együtt dideregtek a csípős magashegyi éjszakákon. Látogatóik nem voltak, nem hívhatták fel a családjukat, és baj esetén saját magukon kívül senkire és semmire nem számíthattak.
Gifford felemeli a kezét, és hagyja, hogy a feláramló párás tengeri levegő körülfolyja. “Ez jól esik” – mondja, és hosszan élvezi a szellő cirógatását.
A csapat egy hosszú, bezártságban töltött éven van túl, s a külvilágba való ismételt kilépés szenzációs élmény számukra; – és nemcsak a rájuk váró újságírók miatt, de számos olyan – látszólag jelentéktelen – dolog miatt is, amivel most hosszú idő után találkozhattak újra.
Ezek közül az egyik: a friss levegő.
“Olyan illata van, mint emlékeimben az óceánnak. Most már csak az a kérdés, hogy mennyire pontosak az emlékeim? Nos, ezt csak úgy tudhatjuk meg, hogy ha azonnal odamegyünk. Gyerünk…” – mondja Gifford, és a többi “lavanauta” felé pillant, akik az elmúlt egy év első friss gyümölcsadagját fogyasztják.
Társadalmi kísérlet
A hawaii Mars-szimulációk történetében ez volt az eddigi leghosszabb időtartamú kísérlet. A korábbi szimulációk 4-8 hónapig tartottak, a 2017-re és 2018-ra tervezett vizsgálatok pedig 8 hónaposak lesznek.
A kutatók minden kísérlethez egy hattagú legénységet válogatnak össze, melynek egy napenergiával működő, szigeteletlen kupolasátorban kell élniük, csupa olyan “luxussal” felszerelkezve (jobban mondva: nem felszerelve), amire egy idegen bolygó első telepeseinek számítaniuk kell.
A most lezárult kísérlet során a csapatnak komposztálós vécé, szárított hús és limitált egészségügyi felszerelés állt a rendelkezésére (komolyabb sérülés szerencsére nem történt). A résztvevők a külvilággal húszperces időkésleltetéssel tudtak kommunikálni, a hálószobák pedig kisebbek voltak, mint a közeli tengerparti üdülők mellékhelységei. A szórakozásról különféle társasjátékok gondoskodtak, egyesek a salsával is megpróbálkoztak. Volt, aki e-könyvekbe temetkezett, más a gitárja pengetésével harcolt az unalom ellen.
A kísérlet mindezzel együtt természetesen nem reprodukálhatta tökéletesen a marsi viszonyokat – a Föld gravitációja például erősen különbözik a vörös bolygóétól, csak hogy egy tényezőt említsünk.
“Aki nem tud elvonatkoztatni a valóságtól, és nem hiszi el, hogy nincs levegő a dómon kívül, és azt gondolja, hogy bármikor szkafander nélkül kisétálhatunk a szabadba…; szóval, akinek nem elég erős a fantáziája, az nem ide való… az nem tudja megtapasztalni a misszió lényegét” – mondja Andrzej Steward, a misszió mérnöke.
Mindezzel együtt a HI-SEAS-hez hasonló kísérletek megmutathatják a kutatóknak, hogy miként működhet együtt egy kis embercsoport egy hosszú űrutazás során. Mi tesz hatékonnyá egy legénységet? Mikor és miért keletkezik konfliktus egy csapaton belül? Milyen lelki hatásai vannak a barátoktól és a családtagoktól való hosszú elszakítottságnak? Miként lehet felkészíteni egy embercsoportot mostoha és stresszes természeti és mesterséges környezetek elviselésére?
“Az effajta kísérletek a kohézióról és a teljesítményről szólnak. Tehát arról, hogy miként őrizhetjük meg egy csapat összetartását, hogy hogyan válogassunk össze úgy egy legénységet, hogy rugalmas és alkalmazkodóképes legyen” – mondja Kim Binsted, a HI-SEAS vezető kutatója, aki egy év múltán elsőként üdvözölte a kupolából kilépő csapattagokat.
“Azt találtuk, hogy nincs varázsszer a konfliktusok ellen, a dolog azon múlik, hogy miként kezeljük az ellentéteket, hogy miként reagálunk rájuk. Nemcsak az egyén, de a csoport szintjén is.”
“És ez a való életben is igaz” – teszi hozzá Carmel Johnston, a misszió – civilben talajkutató – parancsnoka. “De ott az ember egyszerűen ott hagyhatja a konfliktus helyszínét, míg egy kupolasátorból vagy egy marsi táborból már nem olyan könnyű megszökni. Szeretnénk minden hibaforrást megtalálni, mielőtt ez a hiba valóban bekövetkezne valahol az űrben” – zárja szavait Johnston.