Jacques Cartier 1534-től több expedíciót is vezetett a később Új-Franciaországnak elnevezett területre. Bár állandó telepet nem sikerült létrehoznia, ő készítette az első pontos és részletes térképet a Szent Lőrinc-folyó mentén fekvő területekről. A képen Cartier keresztállítási ünnepségen vesz részt Stadacona faluban (melynek helyén ma Québec városa áll).
FOTÓ: DEAGOSTINI, GETTY
A 16. századtól francia prémkereskedők és házasulandó hajadonok özönlötték el a gyarmatokat – feszültséget szítva az őslakosokkal.
FRANCIAORSZÁG ÉVEKEN ÁT KACÉRKODOTT az Újvilággal, állandó telepet azonban sokáig nem tudott ott létrehozni. A francia gyarmatosítók a 16. és a 18. század között végül megvetették a lábukat ezen a vad, de erőforrásokban gazdag vidéken, fontos előretolt állássá téve azt. Új-Franciaország, ahogyan akkoriban Észak-Amerikának ez a részét hívták, öt nagy kolóniából állt, melyek az északi Hudson-öböltől dél felé egészen a Mexikói-öbölig húzódtak. A terület katonák, prémkereskedők és fiatal, a francia korona által a régió benépesítésére áthajóztatott hajadonok otthonává vált; és persze az őslakos népcsoportok is ott voltak, melyek évezredek óta lakták ezt a tájat.
A National Geographic Kérgesszívűek című nyolcrészes, 2020 augusztusában bemutatandó új sorozata az új-franciaországi telepesek viszontagságos, küzdelmekkel és feszültségekkel teli életét mutatja be. Az Annie Proulx bestsellerén alapuló történet az 1690-es évekbe repít vissza minket, amikor egy tömegmészárlás a társadalmi feszültség eszkalálódásával és az egész régió lángba borulásával fenyeget.
Milyen volt az élet Új-Franciaországban? A következőkben betekintést kapunk a terület történelmébe és kultúrájába, elsősorban a legnépesebb és gazdaságilag legerősebb kolóniára fókuszálva. Jóllehet csak 1608 és 1763 között létezett, a Kanada nevet viselő gyarmat saját nyelvet, kultúrát és történelmet tudhatott a magáénak – melyek fontos szerepet játszottak a modern Kanada alapjainak megvetésében.
Új-Franciaország eredete
Jacques Cartier 1534-től több expedíciót is vezetett a Szent Lőrinc-folyó torkolatvidékére – állandó telepet azonban nem sikerült létrehoznia, s a terület természeti erőforrásainak kiaknázásra irányuló kísérletei is kudarcba fulladtak. Így, miután összetűzésbe került a helyi irokéz indiánokkal, visszatért Franciaországba.
Samuel de Champlain alapította Québec városát az akkoriban Kanada néven ismert tartomány területén.
FOTÓ: ART COLLECTION 2, ALAMY
Félszáz év telt el, míg Franciaország ismét próbálkozott. 1604-ben francia telepesek létrehozták Acadia nevű kolóniájukat a Szent Lőrinc-öböl partján, – négy évvel később pedig Samuel de Champlain felfedező a Szent Lőrinc-folyó partján megalapította Québec városát, mely utóbb a kanadai gyarmat legnagyobb településévé vált.
Champlain terve az volt, hogy telepeseket és kereskedőket vonz a régióba, kihasználva annak természeti erőforrásait – melyek közül az erdőkben élő hatalmas számú szőrmés állat kecsegtetett a legnagyobb haszonnal. Champlain álma azonban sokáig álom maradt a gyarmatosítók alacsony száma, a terület nehéz megközelíthetősége és az irokézekkel való folyamatos konfliktusok miatt.
A kolónia kezdeti időszaka
Az élet nem volt könnyű Kanadában, – az európai gyarmatosítókat alaposan próbára tették a régió zord telei és civilizálatlan vadsága. A telepesek főként a mezőgazdaságra és a szőrmekereskedelemre támaszkodhattak, emiatt azonban újra és újra szembekerültek a területet évezredek óta lakó, a szülőföldjüket foggal-körömmel védő indiánokkal.
KÉRGESSZÍVŰEK: ÚJ TÖRTÉNELMI SOROZAT
Franciaországból egymás után érkeznek a telepeshajók az Újvilágba, fedélzetükön szabad életre és meggazdagodásra vágyó férfiakkal – valamint a király leányaival, akiket XIV. Lajos küld a gyarmat benépesítésére. A történet szereplői a múltjuk elől menekülnek, de csalódniuk kell, mert az óceán túloldalán is harc, rivalizálás és önös érdekek kusza szövedéke várja őket… Bemutató: 2020. augusztus 2-tól vasárnaponként 22.00-kor dupla részekkel.
A mai Kanada területén – komplex és szofisztikált társadalmakban – irokézek éltek, kereskedelmi útvonalaik keresztül-kasul behálózták a területet. Valamikor a 15. század előtt – még az európaiak 1608-as megérkezését megelőzően – az öt irokéz népcsoport (a kajuga, a mohauk, az oneida, az onandagá és a szeneka) törzsszövetséget, ún. ligát hozott létre, melyet a Haudenosaunee („a hosszúház népe”) Öt Nemzetének neveztek. Az irokézek, amellett, hogy védték a területüket az idegenektől, együtt is működtek velük, s az idő múlásával egyre függőbbé váltak tőlük egzisztenciálisan. Az őslakók minden csínját-bínját ismerték a hódok és más állatok elejtésének és megnyúzásának, így az első időkben a gyarmatok prémtermelésének szinte egésze tőlük származott – az európaiak ruhákkal, fegyverekkel és a különböző fémtárgyakkal fizettek értük.
A prémkereskedelem mind a franciák, mind az őslakók számára jövedelmező üzletnek bizonyult – idővel mégis rivalizáció, erőszak és végül háború kiváltójává vált közöttük, amint a természetpusztító tevékenység egyre erősebben rányomta a bélyegét a környezetre, a gazdaságra és az őshonos népcsoportok életmódjára és hagyományaira.
Feszültség és erőszak
Az irokézek – akár a többi őslakos népcsoport tagjai – a tradícióknak megfelelően közösen használták a vadászterületeket, csak annyi vadat ejtettek el, amennyi a túlélésükhöz szükséges volt, és spirituális tisztelettel viseltettek az állatok és a természet felé. A gyarmatosítóknak azonban több prémre volt szüksége, mint ami az ősi törvények betartásával megszerezhető volt, így az őslakosok idővel megsokszorozták az elejtett állatok számát, s az addiginál jóval nagyobb távolságokat jártak be – és ezzel a társadalmuk elindult az individualizáció útján.
A túlvadászás hatására megritkult a hód- és szarvasállomány az erdőben, így az irokézek megpróbáltak újabb és újabb vadász- és csapdázó területeket szerezni. Az 1630-as, 1640-es évektől egyre gyakrabban keveredtek konfliktusba a rivális őslakos népcsoportokkal, sőt, egy idő után a szövetségeseiket, köztük a francia telepeseket is megtámadták.
Samuel de Champlaint, Québec város alapítóját ’Új-Franciaország atyjaként’ is szokták emlegetni. Történelmi szerepe azonban vitatott: Azzal, hogy Franciaországénak nyilvánította a területet és kolóniákat épített rajta, feszültséget szított az őslakos, szülőföldjüket foggal-körömmel védelmező indiánokkal.
FOTÓ: KEAN COLLECTION, GETTY
Az irokézek számára azonban nemcsak az új vadászterületek szerzése jelentett harci motivációt: hitük szerint az ellenség – vagy azok behurcolt betegségei – által megölt családtagokért cserébe foglyokat kellett ejteniük, a bosszúállásra a halottaik emléke előtti tisztelgésként tekintettek. Ez vezetett a történészek által “gyászháborúknak” nevezett kíméletlen bosszúhadjáratokhoz és véres leszámolásokhoz.
Daniel Richter történész afféle veszélyes spirálként jellemzi a fejleményeket: “A járványok egyre véresebb, tűzfegyverekkel vívott gyászháborúkhoz vezettek; a fegyverek iránti növekvő igény mind több szőrme eladását tette szükségessé az indiánok részéről, ami újabb konfliktusokkal járt a rivális népcsoportokkal; ez viszont megint csak gyászháborúkat generált, – és ezzel bezárult a kör.”
Új-Franciaország telepeseit sokkolták az irokézek támadásai: az indiánok a legváratlanabb pillanatokban ütöttek rajta a magányos, egymástól elszigetelt kolóniákon és farmokon, lemészárolva, olykor elhurcolva azok lakóit. Franciaország vezetőinek sok ezer kilométeres távolságban szőtt terve megbukni látszott a terület erőforrásainak kiaknázására, s a frontvonalon harcolók semmiféle védelmet nem kaptak az anyaországtól. A gyarmatosítók egy idő után már csak az életük védelmezésével voltak elfoglalva, s a kereskedelem háttérbe szorult és hanyatlani kezdett.
“A nők minden reggel azzal a félelemmel válnak el dolgozni induló férjüktől, hogy soha többé nem találkoznak, mert az indiánok megölik vagy foglyul ejtik őket” – írta Pierre Boucher, a Trois-Rivières nevű település elöljárója. Boucher azon kivételes vezetők közé tartozott, akiknek sikerült megvédeniük a rájuk bízottakat: olyan hatékonyan megszervezte Trois-Rivières védelmét, hogy az indiánok 1653-ban még egy maratoni, kilencnapos ostromot követően se tudtak bejutni a településre, s a franciáknak végül sikerült békét kötniük támadóikkal.
Máshol viszont az irokézek sorra aratták a győzelmeket őslakos riválisaik felett, sőt, a franciák elleni támadásaik nagy része is sikerrel zárult: az 1660-as évekre Új-Franciaország vidéki területeinek nagy részét már ők tartották ellenőrzésük alatt.
XIV. Lajos kézbe veszi az irányítást
A hanyatlást XIV. Lajos nagy erőkkel igyekezett megállítani, s ennek érdekében határozott intézkedéseket tett, – többek közt a korábbinál jóval több pénzt fektetett a legígéretesebb gyarmatba, Kanadába. A korona ettől kezdve fizetett azoknak, akik hajlandók voltak Új-Franciaországba költözni, s ezzel a gyarmatok népességét növelni. Kanadát három tartományra, Québec-re, Trois-Rivières-re és Montréalra osztották.
A népesség azonban továbbra se nőtt a kívánt ütemben, részben a nemek aránytalansága miatt: a gyarmatokon élő mintegy háromezer férfire (katonákra, favágókra, szőrmekereskedőkre) elenyészően kevés nő jutott. 1663-ban a férfiak száma hatszorosan haladta meg a nőkét Új-Franciaországban. Az aránytalanság megszüntetése, a népesség növelése és a férfiak a gyarmatokon tartása érdekében a korona közel 800 nőnek fizetett jelentős összeget, hogy – afféle államilag támogatott menyasszonyként – Új-Franciaországba utazzon.
A XIV. Lajos megbízásából 1663 és 1673 között toborzott és Kanadába küldött hajadonok – “a király leányai” (filles du roi), ahogy akkor hívták őket – többsége szegény, 16 és 40 év közötti városi nő volt. Egy részük hozományt és kelengyét is kapott, melyek a varrótűtől a kesztyűn át a cipőfűzőig számos hasznos, a gyarmatokon ritkaságszámba menő eszközt tartalmaztak.
XIV. Lajos az 1660-as években több száz fiatal nőt („a király leányait”) küldött az Újvilágba, hogy ott gyermekeket szüljenek, és segítsenek megoldani a gyarmatok népesedési problémáit. A képen Jean Talon, az új-franciaországi adminisztráció vezetője a király leányai egy csoportját üdvözli Québec városában 1667-ben.
FOTÓ: LIBRARY AND ARCHIVES CANADA
Ha otthon maradnak, a király leányaira bizonytalan sors várt volna – szegénységgel, nélkülözéssel és egy, számukra a családjuk férfitagjai által kijelölt férjjel. Az Új-Franciaországba való áthajózással viszont jelentősen megnőtt az esélyük a boldogulásra és az anyagi gyarapodásra, így optimistán, reményekkel telve szálltak fel az őket Kanadába szállító hajóra.
Az Újvilágba megérkezve apácákhoz kerültek, akik különféle házimunkákat tanítottak nekik, felkészítették őket a gyarmati élet megpróbáltatásaira, és megkezdték velük a társkeresési procedúrát Jean Talon, az új-franciaországi adminisztráció vezetője közreműködésével. Ellentétben Franciaországgal, a király leányai a gyarmatokon maguk választhattak férjet, – a Szent Lőrinc-folyó mentén faluról falura haladva egymás után találkoztak a jelöltekkel, s ha nem tetszett nekik a kínálat, egyszerűen továbbállhattak a következő településre. A döntő többségük mégis szinte azonnal megházasodott és családot alapított.
A király leányait a korona arra ösztönözte, hogy a házasságkötést követően minél több gyermeket szüljenek; azok az asszonyok, akik tíznél több utódok vállaltak, extra anyagi juttatásban részesültek. Mivel a gyarmatokon bőven volt mit enni, és ilyen téren nem kellett nélkülözni, az újvilági nőknek jelentősen jobb esélyeik voltak a várandóságaik túlélésére és egészséges, életképes gyermekek világrahozatalára, mint franciaországi társaiknak.
Béke az irokézekkel
XIV. Lajos az 1660-as években nemcsak fiatal nőket küldött Új-Franciaországba: 1665-ben a francia korona katonákat vezényelt az Újvilágba a gyarmatok megerősítésére és az ottani érdekeltségei megvédésére.
Amikor a mintegy 1200 fős különítmény – a király leányaival nagyjából egyidőben – megérkezett Kanadába, a telepesek megmentőkként üdvözölték őket. Bár ahhoz nem voltak elég jól felfegyverezve, hogy tökéletesen semlegesítsék az irokézek gerillaakcióit, jelenlétük már önmagában taktikai előnybe hozta Franciaországot. A több évtizedes hadviseléstől meggyengült Irokéz Liga békét ajánlott; az egyezményt 1667-ben kötötte meg a két szembenálló fél.
A hosszú távú békére azonban egészen a századfordulóig várni kellett. A gyarmatosítók erőszakos területszerző törekvései eredményeként 1683-ban kiújult a “hódháborúkként” ismert konfliktussorozat, s Franciaország újabb csapatokat küldött a gyarmatra.
A franciák és az irokézek végül 1701-ben kötötték meg a “Nagy Békeként” ismert egyezményt, mely rendezte a szembenálló felek viszonyát a gyarmat még hátralevő évtizedeire.
Új-Franciaország bukása
A 18. század elejére Új-Franciaország jelentősen növelte területét, s megközelítőleg 20 ezerre gyarapította állampolgárai számát. A francia törekvések mégis kudarcra voltak ítélve: részben azért, mert a katonai kiadások az 1700-as évek elején – a béke ellenére is – aránytalanul nagy erőforrásokat kötöttek le; másrészt azért, mert volt egy rivális, mely ellen az őslakosokkal kötött békeegyezmény nem nyújtott védelmet: Nagy-Britannia.
Az 1756-ban kitört hétéves háború a britek győzelmét hozta, és ezzel – az 1763-as párizsi békeszerződés értelmében – Franciaország tengerentúli érdekeltségei a legyőzőik fennhatósága alá kerültek.
Viszonylag rövid, 155 éves története ellenére Új-Franciaország öröksége máig jelen van a modern Kanadában. Jacques Mathieu történész megfogalmazása szerint Új-Franciaország lakossága “még a brit fennhatóság alatt is elkerülte az asszimilációt, sőt megerősítette létezését. Nyelvük, vallásuk és intézményeik nagyban segítik túlélésüket – csakúgy, mint az, hogy saját életstílust, társadalmi szokásokat és attitűdöt alakítottak ki. Jelenlétük egy szűk földrajzi területre koncentrálódik, melynek egységét nehéz megbontani.”
Mindezért azonban az irokézek és a többi észak-amerikai őslakos népcsoport tragikusan nagy árat fizettek, hisz a tradícióikat és az ősi életstílusukat a prémkereskedelem ellehetetlenítette és tönkretette. A betegségek és a konfliktusok megtizedelték népességüket, s bár a hódháborúkat követően sikerült visszaszerezni önállóságukat, továbbra is folyamatosan nyomás alatt álltak az Újvilágot legyűrni próbáló gyarmatosítók részéről.
Az eredeti franciaajkú kanadaiak leszármazottai – Québécois néven – máig megkülönböztetik magukat a társadalom többi csoportjától, sőt még egy önállósodási, szeparatista törekvés is tapasztalható a köreikben. A legtöbb ma élő francia kanadai “a király leányainak” kései utóda – szegény sorsú, de nagy reményű, jövőbe tekintő nőké, akik hazájuk nélkülözését hátrahagyva azért hajóztak át az Újvilágba, hogy egy új nemzet alapítóanyái legyenek.
